Nincs olyan, hogy egy örökbefogadott gyermeket nem érdekel a származása. Az lehet, hogy nem mer róla kérdezni mert, nem akarja megbántani a szüleit. Akár sokat beszélgetnek erről otthon, akár keveset, a vérszerinti család, a gyökerek kérdése előbb-utóbb minden gyermekben felmerül. Ez nem a jelenlegi családjával való elégedetlenségről szól, hanem természetes emberi kíváncsiságról: Honnan jöttem? Kire hasonlítok? Milyen történeteket hordozok magamban?
A gyermek számára óriási biztonságot ad, ha azt tapasztalja, hogy örökbefogadó szülei nem éreznek ellenszenvet – még a legrejtettebb, kimondatlan szinten sem – a vérszerinti szülei iránt. Ez a légkör bátorítja fel arra, hogy nyíltan kérdezzen, és segít neki abban is, hogy szerethetőnek lássa önmagát, azokat a tulajdonságait is, amelyeket genetikailag örökölt.
Amikor a származásról való beszélgetés természetes, mindennapi része a családi életnek, és nem kíséri feszengés vagy aggodalom, a gyermek azt tanulja meg, hogy a története nem szégyen, nem titok, nem bélyeg. Ez a tudás védi meg attól, hogy kirekesztve vagy másnak érezze magát más gyerekekhez képest, akik vér szerinti családjukban nőnek fel.
A nyílt, elfogadó hozzáállás hosszú távon is kifizetődik. Az így nevelkedő gyermek nem haragból vagy sértettségből keresi majd vérszerinti gyökereit, hanem egészséges kíváncsiságból, hogy kiegészítse identitása hiányzó filmkockáit. Ez a folyamat segít neki abban, hogy belső értékrendje, kapcsolatai és társadalmi beilleszkedése szilárd alapokra épüljön, és végül egy egészséges felnőtt identitást kapjon
A társadalmi környezet azonban nem mindig könnyíti meg ezt az utat. Az örökbefogadással kapcsolatban máig élnek olyan előítéletek és sztereotípiák, amelyek nehezítik mind az örökbeadók, mind az örökbefogadó családok helyzetét. Ezek mögött sokszor a hagyományos családfelfogás áll, amely kevés teret ad a különböző családformák elfogadásának. Ebben a közegben az örökbefogadó szülőknek kétszeres erőfeszítést kell tenniük, hogy saját szülői magabiztosságukat és gyermekük önértékelését is fenntartsák.
A sikeres örökbefogadás egyik kulcsa, hogy a gyermek története már kicsi korától kezdve jelen legyen a családi beszélgetésekben, fokozatosan bővülve, a gyermek életkorához és érettségéhez igazítva. Nem elég csak azt tudnia, hogy örökbefogadott. A részletek, a vérszerinti család történetének megosztása is fontos, amennyire a szülő ezt ismeri és biztonsággal el tudja mondani.
Az elfogadás mélyebb rétegei itt válnak igazán fontossá. Ha az örökbefogadó család nyíltan vállalja, hogy a gyermek genetikai öröksége és vérszerinti kapcsolatai az ő életének természetes részei, akkor a gyermek önmagát is könnyebben fogadja el, pozitívabb lez az önértékelése. Így a genetikai alapokra nem ellenállás, ellenszenv, hanem szeretetteljes szülői minta és értékrend épül, ami lehetőséget ad a veleszületett képességek kibontakoztatására.
Amikor egy örökbefogadott fiatal végül eljut oda, hogy szeretne személyesen találkozni vérszerinti szüleivel, az nagyon ritkán jelenti a jelenlegi család elutasítását. Sokkal inkább arról szól, hogy a saját történetének utolsó hiányzó mozaikdarabját keresi. Ez a találkozás sokak számára lezár egy hosszú belső utat, és megerősíti abban, hogy mindkét történet – a vér szerinti és az örökbefogadó családé – egyaránt az övé.
Az örökbefogadásban van egy pont, ami egyszerre lehet felemelő és félelmetes: amikor eljön a pillanat, hogy a gyermek találkozni akar vagy találkozik is a vérszerinti szülőjével, jellemzően a vérszerinti anyjával. Ez a találkozás sokféle érzést hozhat felszínre: kíváncsiságot, örömöt, bizonytalanságot vagy akár dühöt. És nem csak a gyermekben, az örökbefogadó szülő is átélhet feszültséget, szorongást, vagy éppen reményt, hogy ez a találkozás segíti majd a gyermek identitásának erősödését.
A vérszerinti szülővel való kapcsolat, akár egyszeri, akár ismétlődő formában, sok gyermek számára fontos része az önazonosságának. Lehetőséget ad arra, hogy kérdéseket tegyen fel, kitöltse a múlt fehér foltjait, és jobban megértse saját történetét. Ugyanakkor ez a folyamat érzelmileg megterhelő is lehet, különösen, ha a múltban sérülések, traumák történtek.
Az első és legfontosabb, hogy a gyermek életkorának és érettségének megfelelően beszélgessünk vele arról, mi fog történni. Ne próbáljuk előre „megírni” a találkozás forgatókönyvét, adjunk teret annak, hogy a gyermek maga alakítsa ki az elvárásait, de biztosítsuk róla: bármi is történjen, mi ott leszünk mellette.
Érdemes magunkat is felkészíteni: tudatosítani, milyen érzéseket vált ki bennünk a helyzet. Lehet, hogy felmerül a féltés, a féltékenység vagy a bizonytalanság. Ezek természetes reakciók, de fontos, hogy ne a gyermek vállára tegyük őket.
Lehetünk jelen, ha a gyermek erre megkér minket, de semmi esetre se legyünk a középpontban. Mi vagyunk a gyermek biztonsági hálója, egy pillantás, egy érintés elég lehet ahhoz, hogy érezze, nincs egyedül. Figyeljünk a jelekre. Ha túl sok az inger, engedjük, hogy a találkozás rövidebb legyen, vagy tartsunk szünetet.
Mivel ez a találkozás mind a gyermek mind az örökbefogadó szülő számára megterhelő érzelmileg, praktikus lehet szakember segítségét igénybe venni, már a találkozás előtt. Az a leghatékonyabb ha ő végigkíséri az egész folymatot.
Ne várjunk azonnali értékelést a gyermektől. Sokszor napok, hetek kellenek, mire leülepednek az élmények, megnyugszanak a felkavart érzelmek. Inkább kínáljunk fel lehetőségeket a beszélgetésre, például közös séta, mozi, hamburgerezés közben. Fontos, hogy a gyermek minden érzését elfogadjuk, legyen az pozitív vagy negatív.
Nem kell egyedül végigcsinálni. Örökbefogadáspszichológiai szakemberek, pszichológusok, örökbefogadó szülői közösségek segíthetnek abban, hogy ez a találkozá,s bármilyen nehézségekkel járjon is, a fejlődés és a megnyugvás irányába mutasson.
A vérszerinti szülővel való találkozás nem egy egyszeri, kipipálandó esemény, hanem egy folyamat része. És ebben a folyamatban az örökbefogadó szülő szerepe pótolhatatlan. Biztos pontot ad egy olyan pillanatban, amikor a múlt és a jelen találkozik, és ezzel együtt a gyermek jövője, felnőtt identitása is formálódik.