Amikor egy család örökbefogadás mellett dönt, a legtöbben úgy gondolják, a nehézség az adminisztrációval, a várakozással, a hivatalos ügyekkel ér véget. Pedig az igazi kihívás gyakran csak ekkor kezdődik: hogyan lehet a gyermeket úgy a családunk részévé tenni, hogy biztonságban érezze magát, és felnőve egészséges énképe alakuljon ki? Az örökbefogadást sokszor befolyásolják a társadalmi előítéletek és sztereotípiák. Ezek a hiedelmek nehezítik, hogy az örökbefogadók és a gyermekek nyugodtan élhessék meg családdá válásukat. Hagyományos elképzelések a „családról” és a gyermek értékéről tovább erősítik ezeket a sztereotípiákat. („A férfi igazi felnőtté csak apaként válik.” „A család csak akkor igazi, ha van benne gyerek.”, „Aki nem vállal gyermeket, az önző.”, „Egy nő akkor teljes, ha anya lesz.”). Ezek gyakran erősen befolyásolják a szülők döntéseit, önértékelését, és hatással vannak arra is, hogyan tekintünk másokra, akik „nem a megszokott” úton vállalnak gyermeket.
Az örökbefogadások ma is ebben a hagyományos, értékrendű környezetben történnek. Ez néha nehézséget okoz: az örökbeadók motivációját nem mindig fogadja el a társadalom, az örökbefogadó szülők pedig a szülői szerepükkel kapcsolatos bizonytalanságot élhetnek meg:” A társadalom szemében mi nem vagyunk igazi szülők?”)
Gyakran felmerül a kérdés: mikor és hogyan lesz egy örökbefogadás sikeres? Mit tehetünk szülőként, hogy a gyermekünk kiegyensúlyozott, származástörténetét elfogadó, mentálisan egészséges felnőtté váljon? Az örökbefogadott gyermek származástörténetének és a vér szerinti család történetének beépülése a személyiségébe, későbbi felnőtt identitásába hosszú, az egész gyermekkoron átívelő folyamat.
Ahhoz, hogy a gyermek egészséges énképet alakítson ki, fontos, hogy a származástörténetét és az örökbefogadás okait, motivációit megismerje és elfogadja. Szintén nagy szerepe van annak, hogyan viszonyul az örökbefogadó szülő a vér szerinti anyához – ez befolyásolja a gyermek önértékelését és azt is, hogy az örökbefogadó szülők mennyire magabiztosan élik meg a szülői szerepüket.
Az örökbefogadás nem „B terv” vagy „pótlék”, hanem egy másik, teljes értékű út a családdá váláshoz. Egy gyermek nem azért kerül egy családba, mert valaki más helyett kell pótolnia valamit, hanem azért, mert szeretetre és otthonra van szüksége – és mert az örökbefogadó szülőkben ott van a vágy, hogy szeretetet és otthont adjanak, családdá váljanak.
A gyermek származástörténetének feldolgozása hosszú éveken át tartó folyamat. Már kicsi kortól kezdve érdemes természetesen, nyíltan beszélni vele arról, hogy örökbefogadott. Nem mindegy, hogyan szövi bele a szülő ezt a történetet a mindennapokba: fontos, hogy a gyerek érezze, kérdezhet, és soha nem ütközik falakba, ha a múltjáról van szó. Ha a története kimondatlan vagy titkolt, akkor könnyen szégyellnivalónak érzékelheti. Ha viszont a család nyíltan beszél róla, akkor a gyerek azt tanulja meg, hogy származása természetes és elfogadható része az életének.
Az örökbefogadásban mindig ott van a kettősség: a gyermeknek két családja van. Egy, amelyikben megszületett, és egy, amelyik örökbefogadta. A vér szerinti szülő alakja soha nem tűnik el teljesen: ott él a történetben, a gyerek képzeletében, és gyakran a külső jegyekben is. Ezért nagyon fontos, hogy az örökbefogadó szülő ne ellenségként vagy riválisként tekintsen a vér szerinti anyára, hanem tisztelettel és megértéssel. Ha képes elfogadni, hogy a gyermek biológiai gyökerei is az ő történetéhez tartoznak, akkor erősebbé válik saját szülői szerepében is.
A gyermeknek mindenekelőtt azt kell megtapasztalnia: szerethető és elfogadható olyannak, amilyen, genetikai örökségével együtt. Ha a szülő vagy a tágabb család akár kimondatlanul is elutasítóan beszél vagy gondolkozik a vér szerinti családról, azzal a gyereket is elutasítják. Hiszen a génjeiben, öröklött tulajdonságaiban ő is onnan jön. Ezért az elfogadás az egyik legfontosabb alap, amire a szülőknek építeniük kell.
Az örökbefogadás tehát nem törli el a biológiai múltat. A genetikai örökség megmarad, de erre épülhet rá mindaz, amit a nevelés, a szülői minta és a szeretetteljes családi környezet hozzátesz. Így tud kibontakozni a gyermek személyisége, és így tudja kihozni magából mindazt, ami benne rejlik.
Végül, amikor az örökbefogadott fiatal felnőttként vagy már idősebb korban elkezd kutatni a vér szerinti gyökerei után, azt sok szülő tévesen elutasításként éli meg. Valójában azonban ez nem elégedetlenséget jelent, hanem egy természetes igényt: szeretnék teljesebbé tenni az önmagukról alkotott képet. Ha láthatják, honnan jöttek, akkor kerekebb lesz a történetük, és lezárhatják az identitáskeresés egyik fontos fejezetét, eldönhetik merre tartanak az életben.
Az örökbefogadás útja tehát nem mindig könnyű, de minden nehézség mögött ott rejlik a lehetőség: hogy egy gyermek szeretetteljes, elfogadó családban nőhessen fel, és olyan felnőtté válhasson, aki tudja, honnan jön, és mer hinni abban, hogy szerethető és értékes ember.
