Amikor egy család örökbefogadás mellett dönt, a legtöbben úgy gondolják, a nehézség az adminisztrációval, a várakozással, a hivatalos ügyekkel ér véget. Pedig az igazi kihívás gyakran csak ekkor kezdődik: hogyan lehet a gyermeket úgy a családunk részévé tenni, hogy biztonságban érezze magát, és felnőve egészséges énképe, önértékelése és identitása alakuljon ki?
Az örökbefogadást sokszor befolyásolják a társadalmi előítéletek és sztereotípiák. Ezek a hiedelmek nehezítik, hogy az örökbefogadók és a gyermekek nyugodtan élhessék meg családdá válásukat. Hagyományos elképzelések a családról és a gyermek értékéről tovább erősítik ezeket a sztereotípiákat. (A férfi igazi felnőtté csak apaként válik. A család csak akkor igazi, ha van benne gyerek., Aki nem vállal gyermeket, az önző., Egy nő élete akkor teljes, ha anya lesz.). Ezek gyakran erősen befolyásolják a szülők döntéseit, önértékelését, és hatással vannak arra is, hogyan tekintünk másokra, akik nem a megszokott úton vállalnak gyermeket.
Az örökbefogadások ma is ebben a hagyományos, értékrendű környezetben történnek. Ez néha nehézséget okoz: az örökbeadók motivációját nem mindig fogadja el a társadalom, az örökbefogadó szülők pedig a szülői szerepükkel kapcsolatos bizonytalanságot élhetnek meg: A társadalom szemében mi nem vagyunk igazi szülők?
Gyakran felmerül a kérdés: mikor és hogyan lesz egy örökbefogadás sikeres? Mit tehetünk szülőként, hogy a gyermekünk kiegyensúlyozott, származástörténetét elfogadó, mentálisan egészséges felnőtté váljon? Az örökbefogadott gyermek származástörténetének és a vér szerinti család történetének beépülése a személyiségébe, későbbi felnőtt identitásába, hosszú, az egész gyermekkoron átívelő folyamat.
Ahhoz, hogy a gyermek egészséges énképet alakítson ki, fontos, hogy a származástörténetét és az örökbefogadás okait, motivációit megismerje és elfogadja. Szintén nagy szerepe van annak, hogyan viszonyul az örökbefogadó szülő a vér szerinti anyához. Ez befolyásolja a gyermek önértékelését és azt is, hogy az örökbefogadó szülők mennyire magabiztosan élik meg a szülői szerepüket.
Az örökbefogadás nem B terv vagy pótlék, hanem egy másik, teljes értékű út a családdá váláshoz. Egy gyermek nem azért kerül egy családba, mert valaki más helyett kell pótolnia valamit, hanem azért, mert szeretetre és otthonra van szüksége – és mert az örökbefogadó szülőkben ott van a vágy, hogy szeretetet és otthont adjanak, családdá váljanak.
A gyermek származástörténetének feldolgozása hosszú éveken át tartó folyamat. Már kicsi kortól kezdve érdemes természetesen, nyíltan beszélni vele arról, hogy örökbefogadott. Nem mindegy, hogyan szövi bele a szülő ezt a történetet a mindennapokba: fontos, hogy a gyerek érezze, kérdezhet, és soha nem ütközik falakba, ha a múltjáról van szó. Ha a története kimondatlan vagy titkolt, akkor könnyen szégyellnivalónak érzékelheti. Ha viszont a család nyíltan beszél róla, akkor a gyerek azt tanulja meg, hogy származása természetes és elfogadható része az életének.
Az örökbefogadásban mindig ott van a kettősség, mert a gyermeknek két családja van. Egy, amelyikben megszületett, és egy, amelyik örökbefogadta. A vér szerinti szülő alakja soha nem tűnik el teljesen: ott él a történetben, a gyerek képzeletében, és gyakran a külső jegyekben is. Ezért nagyon fontos, hogy az örökbefogadó szülő ne ellenségként vagy riválisként tekintsen a vér szerinti anyára, hanem tisztelettel és megértéssel. Ha képes elfogadni, hogy a gyermek biológiai gyökerei is az ő történetéhez tartoznak, akkor erősebbé és magabiztosabbá válik saját szülői szerepében is.
A gyermeknek mindenekelőtt azt kell megtapasztalnia: szerethető és elfogadható, feltétel nélkül olyannak, amilyen, genetikai örökségével együtt, akkor is ha különbözik örökbefogadó szüleitől. Ha a szülő vagy a tágabb család akár kimondatlanul is elutasítóan beszél vagy gondolkozik a vér szerinti családról, azzal a gyereket is elutasítják. Hiszen a génjeiben, öröklött tulajdonságaiban ő is onnan jön. Ezért a vér szerinti szülők elfogadása az egyik legfontosabb alap, amire a szülőknek építeniük kell.
Az örökbefogadás tehát nem törli el a biológiai múltat, éppen ellenkezőleg épít rá. A genetikai örökség megmarad, és erre épülhet rá mindaz, amit a nevelés, a szülői minta és a szeretetteljes családi környezet hozzátesz. Így tud kibontakozni a gyermek személyisége, tehetsége, és így tudja kihozni magából mindazt, ami benne rejlik., őszintén és szabadon.
Végül, amikor az örökbefogadott fiatal felnőttként vagy már idősebb korban elkezd kutatni a vér szerinti gyökerei után, azt sok szülő tévesen elutasításként éli meg. Azt hiszi, hogy gyermeke nem elégedett , nem szívesen emlékszik vissza a gyermekkorára, valami hiányzik neki, esetleg boldogtalan. Valójában azonban ez nem elégedetlenséget jelent, hanem egy természetes igényt. Ezek a fiatal felnőttek szeretnék teljesebbé tenni az önmagukról alkotott képet kiegészíteni egy hiányzó darabbal. Ha láthatják, honnan jöttek,feltehetik kérdéseiket, akkor kerekebb lesz a történetük, és lezárhatják az identitáskeresés egyik fontos fejezetét, eldönhetik merre tartanak az életben.
Az örökbefogadás útja tehát nem mindig könnyű, de minden örökbefogadásban ott rejlik a lehetőség: hogy egy gyermek szeretetteljes, elfogadó családban nőhessen fel, és olyan felnőtté válhasson, aki tudja, honnan jön, és mer hinni abban, hogy szerethető és értékes ember.
